Az alapszín az autentikus népzene, a kevert árnyalatok pedig a feldolgozások, amikor a népzene a klasszikussal, rockzenével,..... találkozik. Jól csinálva fantasztikus dolgok jöhetnek ki belőle. A gond ott van, hogy hogyan tovább? Van-e mihez visszanyúlni?
Talán ez lehet a magyarázata, hogy annyira örülök az autentikus népzenei felvételeknek, és ezért gyűjtöm őket olyan kétségbeesetten. A színek vesznek el a világból, a populáris zenében (hm, szigorúan véve ez a mai népzene, csak nem egy kis falué hanem egy behálózott világközösségé) minden libafos-zöld. Annyi minden van már belekeverve, persze mindenből csak egy kicsi, hogy úgy tűnik, hogy minden megtalálható benne, pedig semmi sincs.
Nyilván az autentikus népzene is egy több forrásból táplálkozó kevert valami (volt), és igazából csak egy pillanatfelvételt lehetett róla csinálni, mielőtt eltűnt (a falusi emberek gondolkodása is urbanizálódott). De a globális kultúra felől nézve, a népzene olyan erős színt képvisel, hogy a libafoson edzett szem már el sem tudja viselni.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.